Oké, űrközpont, oké, Dallas, de a legjobban azért mégis ezt vártam: az utazást magát (“engem?!”) . A texasi nagybetűs VIDÉKET. Nem tizensok sávos autópályát (persze azt is), nem felhőkarcolókat (láttam már sokat), hanem amit még soha: az igazán kisvárosokat és az ezeket összekötő “világvégi” utakat, a hamisítatlan DÉLt.
Jelentem, megkaptam és imádtam. Sőt, ami még jobb: imdátuk. Vandának is nagyon bejött. Mondjuk az a rész nem biztos, hogy gyakran büntettem szegényt zenével, de egyrészt végtelenül arin, türelemmel tolerálta a dolgot, másrészt tényleg milyen lett volna már a sok tovasuhanó végtelen legelő a marhacsordákkal, a horizontba vesző autóút, ahol senki se’ előttünk, se’ mögöttünk, anélkül, hogy “county road, take me home”, vagy “ooh, route sixtysix”, meg a többi kötelező – ezesetben természetes – ízfokozó.
Tehát a cél Dallas, de a lehető legtöbb mellékútvonalon. Otthon meg is kerestem egy hasonló igényekre másoknak is már bevált, poros kisvárosi, 50+ éve üzemelő vendéglőt, amibe a Google Streetview-n megnézve rögvest bele is szerettem, különösen, hogy a városka főterének másik oldalán egy olyan bizományi üzlet is van, ami a legkisebb átalakítás nélkül mehetne azonnal egy westernfilmbe. És félreértés ne essék, nem azért, mert utánozták a stílót! Ez autentikusan ilyen (hamarost mutatom!). Szóval ez a városka, Madisonville (már a neve is milyen már neki! 😁) volt az első köztes célpont.
Sajnos kiderült azonban, hogy vasárnap az étterem zárva. No problemo! Keresünk másikat, de a városba akkor is bemegyünk. A másik, egy szintén a helyiek között népszerű hely messzeföldön, FAiRfield városka peremén, az autópálya mellett. Ez lett a második megállónak tervezve, amit majd Dallas követett. Valahogy így:
Igen, 3 óra 38 perc, ha nem állunk meg sehol. Mi megálltunk. Így lett kb. 5 óra, aminek nem túlzok: minden percét élveztük.
Leave a Reply