Hazafelé nem akartam tovább húzni a dolgot, mert félig üres volt a tank, elkerülhetetlenül jönnie kellett a tankolásnak. Azért vonakodtam eddig, mert egyrészt fogalmam sem volt, hogy gázolaj vagy benzin kell-e az autóba (ekkora motorral nem mertem elhinni, hogy benzin), másrészt nem vágytam már a sokadik olyan beszélgetésre – ezúttal a kutassal – amiből a texasi akcentus miatt a köszönésen kívül közel semmit nem értek. Miközben itt jegyezném meg, hogy ebben valami elképesztő szerencsém van és bár beszédben kifejezetten gyenge vagyok, szerénytelenül állíthatom, kiválóan értek angolul. Hadarást, akcentust, mindent. A texasi viszont még az eddigi leginkább kihívásos japán-angolon is túltesz. Nem félig, hanem háromnegyedig elharapott szavak (Hello, How are you -> Howdy) terület-specifikus, máshol nem használt kifejezések, stb. Tényleg izgi még nekem is.
De megsegített a jó isten! A Shell kút töltőfej automata volt, a tanksapkára meg hülye (és/vagyis én) biztosan ráírták, hogy petrol. Pisztoly ki, töltőnyílásba be, kijelzőn kiválaszt, hogy itt akarok fizetni nem bent, kártya odaérint, töltés indul, végén levonódik. Gyerekjáték! (Így utólag.)
Ha benzingőztől kicsit megszédülve még elfelejtem, melyik országban vagyok, sokat segített volna, hogy töltés közben is sportközvetítést (és persze reklámokat) nézhettem:
Nem számoltam át literre, de a repülőgépanyahajótartály-méretű tank hiányzó felét 10 ezer forintból pótoltam. Annyit mondok, hogy innentől nem óvatoskodtam a gázzal a szerényebb fogyasztás érdekében. Kicsit olyan érzés volt, mintha időben újra a gyerekkoromban járnánk, amikor a rendszerváltás előtt a szüleim gyakorlatilag nem számoltak olyasmivel, hogy üzemanyag. Az úgy nem volt tétel. Ha valakinek jutott autóra, akkor mehetett bárhová, bármeddig csak ÁFOR kút legyen.
Az utolsó megálló hazafelé egy ilyen “19-re lapot húzunk”-bátorságpróba volt egy utcai gyümölcslé árusnál. Az eladó néni egy szót nem beszélt angolul (jó, túlzok, valószínűleg mondjuk úgy négyet igen.) A Rorschach-teszt inges arc volt olyan kedves és fordította, hogy melyik légyszállta üvegben milyen ízű “friss” gyümölcslé van.
A választás után ebből az ÁNTSZ 5/5 csillagos raktár-autóból szedte ki a hölgy a poharakat és Houdinitől azért még messze járó kézügyességgel dobta gyorsan hátra az egybe-csúsztatott kisebb poharakból álló csíkot, amiről 5 másodperce a legőszintébb sajnálkozó mosollyal állította, hogy elfogyott, ezért csak a drágább, nagyobb adagot tudja adni.
Szóval ezek után én azért nem voltam nagyon meglepve, hogy az én dinnyelé-italom íz alapján már olyan 12-15%-os alkoholtartalomig erjedt, így egy kortyot követően elengedtem a dolgot. Sőt, kifejezetten örültem, mert mennyivel jobb ez így, azonnal felismerhetően, mint alattomosan később kellemetlen meglepetésként mondjuk egy dugóban, mérföldekre a legközelebbi WC-től. Vanda narancsa viszont állítólag oké volt. Mondtam, hogy rendben, de akkor is csak a felét ihatja meg, a maradék megy a hűtőbe és majd ha estig nem lesz “hatása”, csak akkor jöhet a többi. Nem lenne vicces gyomorfertőzéssel kórházba rohangálni.
Leave a Reply