Feltöltekezve elindultunk a város legnyüzsgőbbnek mondott, művészeti-zenei központjába (ez általában a legcsövesebb hely) Deep Ellumba, továbbra is skandallumra okot adó módon: gyalog.
A városrész neve onnan származik, hogy amikor a rabszolgák leszármazottai betelepültek a (még a texasihoz képest is) sajátságos nyelvjárásuk szerint az Elm utat Ellumnak ejtették, a deep pedig, hogy ennek a végén (mélyén) van a terület.
De mielőtt még. Útban oda az alábbiakat láttuk. Itt pl. azt lehet megfigyelni rögtön, ahogy senkit. Mármint azt láttuk. Ahogy megint sehol senki. Esküszöm most sem értem. Egy szűken véve 1,3 milliós, ha az egész egybeépült metropoliszt számoljuk a kapcsolt településekkel, akkor egy 8 milliós területről beszélünk, aminek Deep Ellum még mindig belvárosi része. Ez a hely pedig a belváros legeslegközepétől gyalog 6-7 percre volt. Hétfő, munkanap, dél körül.
A molinón a szokásos évi felvonulásról készült fotó, ami annak állít emléket, ahogyan a korábbi 2 évszázadban az éves marhavásárba hajtották a tenyésztők az állataikat. Továbbá annak, amikor még voltak emberek Dallasban az utcán.
Már közelítünk a városrészhez, ahol egyre több a falfestmény, sőt poligon-medve is van piros színben, továbbá az előtérben egy klasszikus, amerikai tűzcsap.
Ez pedig már – ahogy a felirat is mutatja – Deep Ellum határa. Kicsit távolabb, a második oszlop utána járdán keresztbe feküdt előttünk egy hajléktalan, akit szerencsére ki lehetett kerülni, mert közelítve, de még a kitérési opciót nem látva éppen azon gondolkodtam, hogy akkor őt most majd átlépjük-e vagy, hogyan oldjuk meg a helyzetet.
Sikeresen átkeltül a határvonalon (és a hajléktalanon), ahol tovább sűrűsödik a művészeti közeg:
Hoppá! Itt járt Petrocelli! 50 közelieknél fiatalabbak nem fáradjanak! Egy a Dallasnál is régebbi sorozat főhőse, aki bár bravúrosan oldott meg büntetőpereket, notórius fizetőparkolás-bliccelő ügyvéd volt. Erre pedig a bevált lifehackje az volt, hogy “üzemen kívül” zsákot húzott a parkolóórára, amely mellett megállt. (Mondjuk ez itt pont nem ilyen, hanem olyan zsák, hogy aki ide parkol, azt garantáltan elvontatják.):
Itt egy kis kitérő, mert nem Deep Ellum specifikus dolog, de most láttam életemben először egy csomagszállító robotot. Sajnos csak a hátulját csíptem el már elhaladtában (a felüljáró pillér bal oldalára kell koncentrálni), de nagyon ari volt, ahogy megállt a zebránál és várt a zöldre. 🙂
Most utánanéztem, az év első felében jelentek meg Dallasban és első sorban ételt szállítanak ki:
Na de vissza a Keleti negyedbe. Itt művészkedik a legújabb, leghipszterebb ételeket is, így nem meglepő, hogy belefutottunk egy forgatásba is, ahol a hölgy éppen megmondja, hogy fúdefinom, amit eszik:
Menőség és ételek -> nem hiányozhatnak a kisüzemi, craft sörfőzdék sem:
A művészethez márpedig kell az alkohol, vagy bármi más tudatmódosítás. Itt pl. egy színválasztásában nem igazán túlgondolt, zöld marihuána shop. A fogyasztás ugyanis már Texasban is legális (meghajolva egyrészt a formál logika feladvány előtt: ha a sokkal tudatmódosítóbb és társadalmilag károsabb alkohol az, akkor ez miért lenne betiltva?, másrészt a közgazdasági haszna előtt: ha legális, ki van húzva az erre épülő bűnszervezetek lába alól (legalább egy) szőnyeg és ezeket a rendőrségnek sem kell plusz pénzért üldözni, ráadásul így forgalmi adó is folyik be belőle. Mindegy, egyszer csak eljutunk mi is idáig.) Tehát az üzlet:
Egy helyi származású, a punk és trash metal szcénában országszerte híres legény, Riley Gale emlékére készül festmény (4 éve fentanil túladagolásban halt meg 34 évesen – a showbiznisz kegyetlen fogaskerekei ugyebár.)
Na itt aztán meg már végképp megszaladt a festék(szóró). Fotózkodtak is a képek előtt néhány:
Deep Ellum mélyén kezdenek olyanok lenni az utcák, mint egy európai városban:
Terry Black Barbecue-ja:
Mögötte a Deep Ellum legnagyobb és leghírhedtebb lakóépülete. Itt már kicsit megélénkült a gyalogos forgalom (láttunk 10-12 embert), de ők úgy festettek, hogy inkább úgy voltunk vele, ennyi elég is volt Deepl Ellumból. Megmerítkeztünk, magunkba szívtuk*, éreztük. Nem bontanám ki nagyon, maradjunk annyiban, hogy nem úgy látszott, hogy legalábbis nem megszokott munkával keresik a kenyerüket. Legalábbis nem öltönyös ember, vagy excel képletek szerepeltek az amúgy bőséges számú tetoválások között, miközben párosával ácsorogtak és figyelték a közeledőket a fejkendőik alól.
Mondjuk, ha ez a festés nem legálisan, felállványozva készült hanem minden szempontból klasszikus graffiti, akkor minimum a Pókember csinálta.
* Szóval a magunkba szívtuk a művészetet az úgy kell érteni, hogy szellemileg, de szó szerint is. Nem is Deepl Ellumban, hanem inkább a belváros-belvárosában olyan, de olyan átható marihuána szag volt lépten-nyomon, hogy az valami elképesztő. De tényleg nem az mint itthon, hogy a nagyvárosban ritkán, de bele-beleszalad az ember, hanem egyrészt párszáz méterenként újra és újra, másrészt az az igazán olyan odaverős, hogy úgy érzi a sétáló, mintha mellette szívná valaki és az arcába fújná a füstöt. Érdekes. Houstonban ez nem volt.
Ez meg csak úgy menő volt (nekem), hogy falnyi méretű New-York Times hirdetés (az összetéveszthetetlen tipográfiájú logóval), hogy fizessenek elő:
Még egy reklám, ha ezt valaki délben olvasná (marhahús perectészátból készült(!) buciban, grillezett hagymás, sajtos, dijoni retekkel és fokhanymás-olivaolajos mártással):
És az utlolsó művész-üzlet járdára “kifolyó” festéssel:
Leave a Reply