Bolhapiac

Arról talán még nem írtam, hogy a város északi részén egy túlnyomórészt spanyolajkúak lakta, Northside nevű városnegyedben lakunk. Nem is nagyon látunk fehér embert a környékbeli üzletekben vagy az utcán. Még Északabbra ugyanez a homogén etnikai összetétel játszik, csak lényegesen szegényebb körülmények között. Felteszem, ettől nem függetlenül itt van a város egyik legnagyobb használtcucc piaca is. Sőt, nem is csak egy hanem több, egymás közelében. Ami azonban még lényegesebb, hogy az ilyen helyeknél kevesebb tud autentikusabban “mesélni” a helyiekről – ha jól kapjuk el.

Mi nem olyan jól kaptuk el. 🙂 Ahogy utóbb kiderült, 10 körül még túl korán érkeztünk. Az egész úgy nézett ki, mintha egy korábbi garázssorból alakították volna ki.

Kb. 3-4 sor volt, de a legtöbb “garázs” még zárva volt. A zene – mint minden bolhapiac kötelező kelléke – viszont már üvöltött:

Aki látott, természetesen – teljes joggal – úgy nézett ránk, mintha nem fehérek, hanem zöldek lennénk és most léptünk volna ki a szomszéd garázs mellett leparkolt UFÓ-nkból.

Az árusok többnyire használt cipőket, ruhákat, játékot, meg tengernyi szokásos kínai műanyag cuccokat kínáltak.

Angolul egy árva szó nem hangzott el és egy szó nem szerepelt ezen a nyelven a feliratok között. 🙂 Az alábbi USB pendrive-on árult zenei válogatásokat (szerzői jogdíj megfizetés kicsit későbbre van ütemezve) hirdető nem túlcsicsázott táblát persze mélyebb nyelvismeret nélkül sem volt komoly kihívás megfejteni.

Nem mintha kihívást okozna akár a bonyolultabb spanyol szöveg is, hiszen én tanultam spanyolt! – szoktam mondani.

Ezúttal azonban ide be is szúrom ennek a tanulásnak a történetét, mert plasztikus példája annak, amikor valaki kiválóan ért valamihez, de a tanuló könnyen juthat el a végkövetkeztetésre: az andra-, vagy pedagógiát nem véletlenül tanítják minimum 3 évig felsőoktatási környezetben. 🙂

Történt ugyanis, hogy volt egyszer egy kiváló spanyol testvérpár ügyfele a kis cégemnek, akikkel szívesen beszéltem voltam nem csak angolul, illetve amúgy is érdekelt a spanyol nyelv, így kerestem is iziben egy magántanárt. Egy szuperkedves spanyolszakos egyetemista lánykába futottam, aki jól felkészülten jött el az első órára. Beszélgetni kezdtünk, elmondtam neki újra – ahogy a korábbi telefonbeszélgetésünkön is -, hogy egész pontosan nulla spanyol ismeretem van. Erre ő: Oké, igen, ezért arra gondoltam, hogy hozok néhány spanyol napilapot és kezdhetnénk azzal, hogy felolvasol belőle, hogy érezd milyen a nyelv! – mondta ezt nekem, aki ekkor körbepillantott, hogy nem az akkoriban még mindig népszerű kandikamerás showba csöppentem-e. Ennél az “olvastassunk valakit olyan nyelven, aminek esetenként bizonyos betűit sem ismeri, nem hogy a kiejtésüket, vagy a szavak jelentését” produkciónál ugyanis azért kevés térdcsapkodóan röhejes – mondjuk ki: az alanyból totál hülyét csináló – kandi kamera helyzet létezik.

Nem kandi kamera volt, hanem ő ezt komolyan gondolta. Sőt visszaigazolva érezte a forradalmi oktatási megközelítést, amikor valami isteni kegyelemből jól teljesítettem. Nekem azonban nem szállt a siker a fejembe. Sokkal inkább már nem éreztem a kellő ambíciót az órák folytatására és főleg a kísérletezésre a bevált, de unalmas oktatási módszertanok megreformálására. Így aztán mai napig elmondhatom, hogy tanultam ugyan spanyolt tanártól, de igyekszem hozzátenni: 45 percet.

Egyébként pár évvel később kísértetiesen ugyanez ismétlődött meg online, egy Belső-Mongóliai tanárnővel, akitől kínait akartam tanulni. A további 1-2 órára elegendő, minimum feltöltendő és nem visszaigényelhető óradíj ennek megfelelően még mindig ott pihen a nyelvtanuló-platformot üzemeltető cég számláján felhasználatlanul. (Boborján fiam! Legyél te a világon a legtöbb nyelvet maximum 1 tanóra erejéig tanuló ember a világon!)

Visszatérve a piacra , a legjobb ezeken a helyeken, hogy a detektoros rádiótól a műholdalkatrészig minden kapható. Itt pl. koponyamaszkos próbaba is, ami nélkül – lássuk be – felelőtlenség élni a világban:

Ugyanitt beugrottunk ebbe a menza-szerű, betonpadlós kifőzdébe is, ahol olyan alakokba futottunk (sajnos fotózni nem nagyon mertem), hogy Szabó Lőrinc sírva könyörgött volna értük a Négyszögletű kerekerdő ciklusához, mert hozzájuk képest Mikka Makka vagy a Pomogácsok a legunalmasabb hétköznapi figurákra sikeredtek.

Bejárat:

Belbecs:

Én imádtam a helyen töltött másodpercet és ennek, illetve egyfajta reflex-szerű önvédelmi mechanizmusnak köszönhetően folyamatosan vigyorogtam – az értelmi fogyatékosokat a legkeményebb gang tagok is megkímélik. Vanda azonban (talán józanabb belátással) percről-percre rosszabbul érezte magát, ahogy szaporodott a minket vizslató tekintetek száma. (Lehet, hogy csak beleképzelem, de éreztem egy “idejöttek katasztrófaturistáskodni a fehérek, hogy kiröhögjék a nyomorunkat”-hangulatot.)

A gyerek boldogsága mindenek előtt!, ezért elhagytuk a helyszínt, de elmenőben ezt a Texas special Chevrolet Silveradot még megörökítettem: