Űrközpont – Megérkeztünk az Irányító központba

Pontosabban itt még csak közeledünk a számos filmből kívülről is megörökített történelmi épülethez:

Itt pedig már az épület bejáratához követjük az idegenvezető lánykát (a legtöbb alkalmazott diáknak tűnt, ami tanév közben fura – bár lehet csak én öregedtem meg annyira, hogy már a fiatal felnőtteket is egyetemistának nézem. :))

Itt sok mindenről beszélt, többek között elmondta, hogy nagyon vigyáznak az eredeti állapot megőrzésére, ezért már a lépcsőház előtt le kell tenni a földre minden italos flakont még a zárható kulacsokat is. A szemfüles nézőnek pedig joggal ugrik fel a szemöldöke a bal oldalt álló kislányon, aki a perzselő 38 fokban téli cuccban (inkluzíve bundás usánka a fején). Remélem ez valami extrém divat, nem beteg szegény.

Aztán 98 lépcsőfok után (erre is előre figyelmeztettek minket) megékeztünk a szentélybe. A terem két részre van osztva: az irányító központra és attól üvegfallal elválasztva a látogatók helye 6 sorban, kényelmes fotelekkel egyre emelkedő magasságban, mint a moziban. Ez nem a múzeum-jelleg miatt ilyen – aki látta filmekben, az tudja, hogy eredetileg is így építették -, hanem azért mert az utóbbiban ülhettek le az űrhajósok legszorosabb hozzátartozói.

Elképesztő volt belegondolni, hogy ugyanitt ült, ugyanezen fotelek valamelyikében Buzz Aldrin, vagy Neil Armstrong felesége és két halálra izgulás közben magát átkozta, hogy hová tette az eszét, amikor nem egy könyvelőhöz ment feleségül, aki minden nap 18:30-ra szépen otthon van.

Szóval a (számomra) diák-forma srác elmondja, hogy lehetőleg levegőt se vegyünk, mert minden eredeti és szeretnék így megőrizni. Ebbe beletartozott az első sorban ülők (amihez nekünk volt szerencsénk) előtti kis asztalka is, ezért nem érintettem meg (de 🤫) csak lebegtettem felette a kezem a fotó kedvéért:

Annyira eredeti volt minden, hogy még az eredeti faunát is konzerválták (vagy csak nem takarítanak):

De komolyra fordítva a szót, az előadás ezzel az élő bevezetővel kezdődött, aztán Gene Kranz narrálásával egy előre felvett előadást hallgattunk meg.

Ő volt a NASA második repülésirányítás igazgatója, aki menedzselte az Holdra szállást is. A filmekből ismerős lehet, hogy mindig mellényt viselt, pipázott és a gyakran ismételt mottója volt, hogy “A Kudarc nem opció.” (Failure is not an option). Az előadás része volt egy 6 perces betét, amikor újrajátszották az Holdraszállás eredeti hangfelvételét, miközben az irányítóközpontban minden kijelző másodpercre pontosan azt mutatta, amit azon a nevezetes 1969 július 20-ai napon. Lebilincselő volt. Volt még egy közismert betét arról is, amikor Nixon elnök meglepetésszerűen felhívta a Holdon munkálkodó űrhajósokat egy nyilvánvalóan előre megírt beszéddel, amire szerencsétlen Armstrongnak viszont spontán kellett valami okosat mondani.

Valamikor a napló elején említettem, hogy a klasszikussá vált, “Houston we have a problem” mondás valójában egy rosszul citált és ily módon hibásan elterjedt idézet. A valóságban a hírhedten balszerencsés Apollo 13 asztronautája John “Jack” Swigert szólt a helyzethez képest nagyon visszafogottan a repülésirányításnak ahhoz képest, hogy felrobban egy oxigéntartály az űrhajón: “Okay Houston, we’ve had a problem here” (Oké Houston, van itt egy problémánk.). Mire a repülésirányítás főnöke Jim Lovell összegezte a irányítóközpontban ülő kollégáinak: “Houston, we’ve had a problem” (Houston, vagy egy problémánk.)

A megtekintés végeztével a lépcsőházban még láttam ilyen izgi helyeket is, ahová tilos volt bemmeni: