Nem volt renkdkívüli a dolog, de remekül éreztük magunkat. Benzines (Texasban vagyunk, naná!) és hangos-büdös gokartok – amik egyébként Vanda szerint is szörnyen vérszegények voltak. A biztonsági regulációk listáját végigolvasni és meghallgatni pedig majdnem hosszabb volt, mint a vezetés maga (pedig az sem volt rövid) – de ez megint Amerika és a kártérítési perek országa.

Tovább olvasom

Hazafelé nem akartam tovább húzni a dolgot, mert félig üres volt a tank, elkerülhetetlenül jönnie kellett a tankolásnak. Azért vonakodtam eddig, mert egyrészt fogalmam sem volt, hogy gázolaj vagy benzin kell-e az autóba (ekkora motorral nem mertem elhinni, hogy benzin), másrészt nem vágytam már a sokadik olyan beszélgetésre – ezúttal a kutassal – amiből a

Tovább olvasom

Szerettem volna elvinni Vandát egy eredeti texasi, élőzenés (nyilván country) bárba, de nagyobb kihívásnak bizonyult mint sejtettem. AI segítségével is alig találtam olyat, ahol szombat este van élő előadó, miközben gyerekeket is beengednek. Végül aztán sikerült, a honlapon ott díszelgett, hogy családbarát hely. Hogy ezt pontosan mit takart, utólag sem tudom, mert 40 perc után

Tovább olvasom

Mivel az Aldiban megmámorosodva az ismeretlen termékek tengerétől csak azt nem vettünk, amiért bementünk (üdcsi a vacsorához), ezért beugrottunk még egy Family Dollar-szintű helyre. Ez pedig azért volt jó, mert végre rájöttem, honnan az ismerős érzés az összes bevásárlóhelyen itt, legyen az Walmart, Aldi, Family Dollar, vagy bármi ahol jártunk. Ezekben ugyanis éppen ugyanarra a

Tovább olvasom

Ez a lánc még nincs Magyarországon, ezért én itt vettem – meglepetés! – csirkeszárnyat. Ami viszont tényleg meglepi volt, hogy 20 perc volt, mire elkészült a gyorséttermi étel. Még vissza is kérdeztem a sráctól, hogy ugye 12-re gondolt. Nem. 🙄 Előbb ki kell választani, hogy csonton, vagy csont nélkül kérjük-e csirkeszárnyat. Aztán, hogy hány darabot

Tovább olvasom

Továbbra sem enged ellazulni ez a helyszín. 😩 Első este a szemét csótány, aztán a “támadó mosómedve”-hangú légfrissítő, másnap éjjel a trópusi vihar. Ezúttal az történt, hogy elmerülve írogatom este a naplót, amikor a egyszer csak valami olyan sziréna-szerű, korábban sosem hallott vészjelzés kezd ismétlődni a fürdőszobából, de tényleg olyan hangon, hogy azt hittem a

Tovább olvasom

….időnként mindenkinek. Emiatt a 2 napnyi kihagyás. Dallasban egyszerűen nem volt erőm naplózgatni úgy kifárasztott a tengernyi kaland. Houstonba visszatérve pedig a viharok miatt szó szerint is volt áramszünet. Ez sem segített a motivációba. De ha ez nem lett volna elég, ma pl. este 10-kor nekiültem és mostanáig (23:47 éppen) próbálátam megjavítani ezt az új

Tovább olvasom

Oké, űrközpont, oké, Dallas, de a legjobban azért mégis ezt vártam: az utazást magát (“engem?!”) . A texasi nagybetűs VIDÉKET. Nem tizensok sávos autópályát (persze azt is), nem felhőkarcolókat (láttam már sokat), hanem amit még soha: az igazán kisvárosokat és az ezeket összekötő “világvégi” utakat, a hamisítatlan DÉLt. Jelentem, megkaptam és imádtam. Sőt, ami még

Tovább olvasom

Elindultunk tehát Houstonból, az elején még a szokásos autópályás forgalomban: Ez még a városi menősködő, tükröződős-mecsboxszínűre festett autók környéke: Az út mentén nem messze azonban már Sam Houston ezredes óriási szobra, a róla elnevezett nemzeti park közelében. Igen, róla nevezték el a várost is (ezt talán már említettem), mert főszerepet játszott Texas, Mexikótól kivívott függetlenségében

Tovább olvasom

Megérkeztünk! Joggal néz fogyinak, aki nem érti, mitől olyan jó egy ilyen látvány, de vállalom. 🙂 Legszívesebben már ezen a ponton megálltam volna és csak nézem, nézem. Csend, tiszta levegő. Persze nagyon nem szeretnék itt élni, de megint megvolt a “filmben vagyok”-érzés. Ezzel a borús idővel pl. a Twin Peaksben. 🙂 Ezpedig a falu város

Tovább olvasom